Nem először kalandozunk a kések és történelmük világában. Bejártuk már a hideg Skandináviát, és megfordultunk az ellentmondásokkal teli Amerikában is.
Viszont, ha már így kalandozgatunk térben és időben, akkor nem hagyhatjuk ki az egyik legfontosabb országot. Azt az országot, aminek történelme és értékei talán a legszorosabban köthetők a kardokhoz és késekhez. Japánt.
Bizony Japán. Telis-tele olyan misztikumokkal, történetekkel, amik egyaránt rabul ejtik a kisfiúk szívét, és meglett férfiakét is. Tegye fel a kezét, aki anno egy farsangon sem öltözött ninjának, esetleg szamurájnak. Aki nem nézte áhítattal annak idején a Shógun-t, vagy az Amerikai Ninja valamelyik részét.
Misztikum ide, misztikum oda, az tagadhatatlan tény, hogy a japánok a történelmük kezdete óta igen komoly szinten űzték a hadviselést. Becsület, vasfegyelem, kitartás, képzettség és bátorság jellemezte harcosaikat és katonáikat. És ahhoz, hogy ennyire ütőképes harcosokká váljanak, kellettek a megfelelő eszközök!
Kardok és kések. Azok a bizonyos kardok és kések!
Japánban úgy tartották, hogy a kard a harcos lekét jelképezi. Egy életen át kell szolgálnia gazdáját, és a harcos halála esetén követnie kell őt a túlvilágra, illetve bizonyos esetekben csakis legszűkebb és legbelsőbb kör örökölheti.
De amíg a fegyverkészítés eljutott arra a szintre, amit most ismerünk, rengeteg évszázadnak kellett eltelnie. Nagyon sok tényező befolyásolta a fejlődés irányát. Mint a különböző népek vándorlásából származó konfliktusok, amelyeken a sokszor keserű „tapasztalatcsere” késztette a fegyverkovácsokat az újításokra, változtatásokra.
De fontos szerepet játszott a fejlődésben a vasérc, illetve annak hiánya is. Nem is beszélve a nem állandó minőségről. Bizony japánban sem minden kovács volt szakmája mestere. Készült silányabb minőségű kard, nem is kevés.
A sérülékeny és törésre hajlamos kardok használata fontos szerepet játszott abban, hogy kialakult az a vívási technika, ami lehetőleg kerülte a brutális összecsapásokat, az eszement csapdosódást.
Kronológiai sorrendben így osztható fel a japán kardkészítés:
- Jokoto (ősi kard, a kezdetektől körülbelül időszámításunk után 700- 900-ig)
- Koto (régi kard, 900-1596-ig)
- Shinto (új kard, 1596-1780-ig)
- Shinshinto (új-új kard, 1781-1876-ig)
- Gendaito (modern kard, 1876-1945-ig)
- Shinsakuto (újonnan készített kard, 1953-tól napjainkig)
A legszembetűnőbb változáson a Jokoto korszak végén estek át a kardok. Krisztus után 700 környékén élt Amakumi, a híres kovácsmester. Észrevette, hogy a viadalok során az egyenes kardok, mert egészen addig a kardok bizony egyenesek voltak, nagyon könnyen sérültek, törtek. Egy új formával, az íves pengével kezdett kísérletezni. Be is vált, mert az íves forma sokkal jobb vágási tulajdonságokkal rendelkezett, valamint a tokból is könnyebben, adott esetben egy mozdulattal elő lehetett venni a kardot.
Arról a mai napig viták vannak, hogy mikor készültek a legjobb minőségű japán kardok. A legéletszerűbb tézis szerint a legjobb minőségű darabokat a Kamakura-időszak (1185- 1333) alatt készítették, amikor olyan kiemelkedő klánok harcoltak egymás ellen, mint a Minamoto és a Taira.
Még egy nagyon fontos változtatást ki kell emelnünk a Japán kardkészítés történelmében. Ez a Koto korszakra tehető, egészen pontosan az 1270-80-as évekre. A mongolok ekkor kíséreltek meg betörni Japánba. A csatározások során kiderült, mi a gyenge pontja a Japán kardoknak. A pengék hegyét egészen addig külön edzették, és rendkívül ridegek voltak. A mongol sodronyingekkel szemben nem voltak kimondottan hatékonyak. Goro Myudo Masamune volt, aki kiküszöbölte ezt a hibát a penge edzése és egyben élesítése által. Ezt az eljárást később az összes neves kovácsmester átvette.
Említsünk meg néhány fontosabb kard és kés típust a Japán kardkészítés történelméből.
Tachi.
A szamuráj kardok közül talán a legnagyobb. Hossza 130 cm között mozgott. Pengehossz 90-100 cm. Igazi nehéz, kétkezes kard volt. Méretei alkalmassá tették a lovas hadviselésre. Igen jó súlytóképességgel rendelkezett. Általában a magasabb rangú katonák és az uralkodó családok fegyvere volt. Mindig élével lefelé hordták. Az övön hevederrel volt rögzítve. Jellegzetes szamuráj viselet volt a rövid kard – hosszú kard páros viselete. Kezdetben a Tachi képviselte a hosszú kardot a párosból. Mívesen megalkotott, sokszor díszes fegyverek voltak.
Katana vagy Uchigatana
Valamivel kisebb és enyhébb ívű volt. mint a Tachi. Hossza 100 cm körül mozgott. A pengehossz 60-70 cm volt. Kezdetben az alacsonyabb rangú katonák fegyvere volt. A 16. század elején valamelyest rövidültek, kb 90 cm-re, de a század végén visszatértek a 100 centis hosszhoz. Élével felfelé hordták, és az öv alá bújtatták. Közelharcoknál ideális volt, mert a rövidebb pengehossz gyorsabb reakcióidőt engedélyezett, és a közelharcok során ez jelenthette a túlélést! A méretbeli különbségnek köszönhetően a történelem folyamán teljesen kiszorította a Tachikat a harctérről. Hiszen egy mozdulattal lehetett elővenni és támadni is egyben. Ez nagyon veszélyes fegyverré tette a Katanákat. Tagadhatatlanul a legismertebb és legnépszerűbb japán kardtípus. Hollywood ismét kitett magáért.
Ám az igazság, hogy kezdetben, kevés kivételtől eltekintve, eldobható, egyszerű kivitelben készültek. Később, a Momoyama időszakra a Tachik már majdnem teljesen eltűntek. Ekkor a rövid kard- hosszú kard párost a Katana – Wakizashi vette át, és ez lett a szamurájok hivatalos viselete. Már sűrűbben lehetett látni míves Katanákat. Az igazi fénykorukat a világháború idején érték el a Katanák. A tiszteknek adott kardok valódi mesterművek voltak.
Wakizashi.
A kardok közül a legkisebb. 50-60 cm hosszú kiskard. Kisegítő kardként, vagy biztonsági kardként is emlegették. Emellett jelzés értéke is volt. Aki Wakizashit és Katanát hordott egyszerre, az csak szamuráj lehetett. Beltéri harcoknál bizonyult nagyon hasznosnak, de használták rituális öngyilkosságnál is, valamint lefejezéseknél is.
Kaiken.
Mostanság egyre többször tűnik fel hazai késkészítők palettáján is egy-egy megrendelés erejéig. 20-30 cm hosszú tőr. Szamurájok és a nők is egyaránt használták. Önvédelem céljából, illetve rituális öngyilkosságokhoz. A gyengébbik nem a kimonójába rejtve hordta. Elsősorban ott vették hasznát ezeknek a késeknek, ahol a kard nagynak és nehézkesnek bizonyult. Alapvetően a tanto tőrök egy variációja. Kezdetben a Kaikenek is minden díszítés és sallangmentesen készültek, pusztán használati célra. A helyesírási reform óta nevezik Kwaiken-nek.
És hogy mennyire jók vagyunk Kwaiken készítésben is, következzék egy-egy példa Kovács Miklós késkészítő és Palcsesz Imre késkészítő munkái közül.
Tanto.
Rövid penge. Egyike a legnépszerűbb Japán fegyvereknek. Igazi szamuráj viselet. A Heian időszakban főleg harcokban használták. Ám idővel egyre díszesebbek lettek. Népszerű lett a harcművészetek körében, és 1980-tól az Usa-ban is szárnyalni kezdett ez a forma. Méghozzá a taktikai késeken. Olyan nevek szabták moderné a formát, mint:
- Bob Lum
- Phill Hartsfield
- Ernest Emerson
- Allen Elishewit
- Bob Terzuola
- Harold J. "Kit" Carson
- Benchmade
- Spyderco
- Severtech
- Ka-Bar
- SOG kések
- Cold Steel
No de kanyarodjunk vissza kicsit az ősi japán vonalhoz. Igazi harcitőr volt a tanto. Elsősorban szúrásra lett tervezve. Ezen késeknek rengeteg változatuk létezett. Zömét a Heian korszakból ismerjük. Később, az idők folyamán rengeteg hamisítvány is készült belőlük. Az általános penge alakja körülbelül 25 cm hosszú, 17 mm széles, 8 mm vastag, és közel egyenes. De, mint írtam a történelem folyamán rengeteg változata volt.
A jelentősebb Tanto formák:
- Shinogi. Geometriai formája megegyezett a kardokéval. Nagyon ritka. Nemsok készült belőle. Vaskos gerinc húzódik végig a pengeháton.
- Hira. Az egyik leggyakoribb forma. Roppant egyszerű kivitel. Ezért volt népszerű és gyakori.
- Shobu. Nagyon hasonló a Shinogi formához. Ám a hegy kecsesebb, ívesebb.
- Kanmuri-Otoshi. Shobu forma ez is, de a penge első felén egy általában nem éles vak él helyezkedik el, és a megmaradt gerincen horony található.
- Unokubi. Nagyon ritka Tanto forma. A horony itt is megtalálható, majd a Kanmuri-Otoshihoz hasonlóan jön a vak él, de a hegynél ismét kiszélesedik a penge.
- Kissaki-moroha. Nagyon ritka kétélű Tanto forma. Az összes többi formától eltérően a hegy nem a pengeháton helyezkedik el, hanem kicsit „drop pointosan” lejjebb. A vak él is éles. A penge kétharmadától vaskos gerinc húzódik végig, melynek a végén horony található. Japán egyik legismertebb történelmi pengéje a „Kis Holló” is ez a forma.
- Osoraku. A Hirához hasonló forma, vaskos gerinccel.
- Katakiriha. Katakiriba néven ismerjük inkább. Aszimmetrikus konvex élezése van. Az egyik oldalról konvex élezés, a másik oldalról általában vésőél. Népszerű élforma a modern bushcraft és túrázó emberek körében. Aszimmetrikus élkialakításának köszönhetően kézspecifikus.
- Moroha. Egy ritka, kétélű Tanto forma. Keresztmetszete rombusz alakú. A felső él általában nem éles.
- Kubikiri. Roppant ritka forma. A penge nagyon íves, de nem a külső ív éles, hanem a belső. Rejtély fedi a pontos funkcióját, mivel a hadviselésre szinte alkalmatlan volt.
- Yoroi Toshi, vagy Yoroi Doshi. Leginkább a Hira formára hajaz. Ám jóval vaskosabb, brutálisabb kivitel. A páncél átdöfése volt a rendeltetése.
A végére egy kis érdekesség! A feudális Japánban igen morbid módon tesztelték az elkészült kardokat. Hullákon, rosszabb esetben rabokon demonstrálták az elkészült műremekek képességeit.
Sziasztok
Magyar Kések